Tapasztalataim a Sulivilág működéséről 2011.

Közel fél évvel ezelőtt találtam rá a SULIVILÁG internetes közösségi oldalára. Első olvasatra is már nagyon ígéretesnek tűnt a lehetőség. Be is regisztráltam magamat s intézményemet azon nyomban. Nagy lelkesen elküldtem mindenfelé a meghívókat. Voltak olyan pedagógus társak, akik azonnal elfogadták a szíves unszolást, és végig mentek a regisztrálás folyamatán. De többen közülük nem reagáltak a hívásra. Ezt nem személyemmel szemben megnyilvánuló közömbösségnek fogtam fel, hanem annak  tudtam be, hogy sokszoros leterheltségük nem enged meg egy újabb iskolán kívüli tevékenységet. Persze ez a feltevés csak egy a lehetséges okok közül. Hiszen azóta tapasztalataim azt súgják, hogy még sokan ódzkodnak az efféle újításoktól. Nem is csodálkozom rajta, hiszen a saját bőrömön tapasztalom, mekkora energiát igényel az innovatív gondolkodás. Rengeteg utánajárás, önképzés, pályázat híján ingyenes továbbképzési lehetőség, stb. Én az élethosszig tartó tanulás üdvözítő jelszavával igyekeztem a Sulivilág működési mechanizmusát magamévá tenni. Mint gyógypedagógus, hatalmas lehetőségeket ismertem fel benne az akadályokkal küzdő gyermekek fejlesztését, oktatását illetően. A pécsi Kerek Világ Általános Iskola halmozottan  sérült gyermekei szinte ujjongtak, amikor saját oldaluk elkészült. Amikor meglátták profil képüket, bepötyögtetett szavaikat. Az önkifejezés, kommunikáció hatalmas lehetősége tárult eléjük. Tanári, valamint otthoni szülői segítséggel szépen kezdett élni internetes közösségünk. Míglen a Sors úgy hozta, hogy időközben Pécsről Budapestre költöztem. Új munkahelyem a cinkotai Göllesz Viktor Óvoda, Általános Iskola, Előkészítő Szakiskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény lett, ahol egy egészen más közegbe kerültem. Olyan fiatalok közé, akik bizony nem a könnyen kezelhető gyermekek társaságát alkotják. Agresszivitásuk, be nem illeszkedő magatartásuk egyre csak azt sugallja számomra, hogy halasztást nem tűrően sürgetővé vált pedagógiai módszerünk  megváltoztatása. Egyértelműen ők már a digitális nemzedék fiataljai, akik elementáris erővel követelik ki maguk számára a számítógépet. Nekem, mint informatikát tanító pedagógusnak nem könnyű szerep jutott, hiszen minden internetezési lehetőséget ezeken az órákon akarnak kiaknázni. A nehéz az benne, hogy legtöbbjüknek otthon nincs számítógépe. A tanórák pedig még IKT nélküli módon működnek. A Facebookra azonban már a legtöbbje valamiképpen beregisztrált, és persze a You Tube zenei anyaga napi kihagyhatatlan táplálékká vált számukra. Biztonságos böngészés program híján olyanokra is rákattintanak, amelyek súlyosan sértik az etikett szabályait. Nos ebben a „hadihelyzetben” kissé nehéz előhozakodni a Sulivilág iskolákat, tanárokat, diákokat összefogó, gyönyörűséges közösségi portállal. Nem kis fejtörést jelent számomra a módszertani megoldás kidolgozása. Bár idegszálaim kissé tiltakoznak, de egyre másra tolulnak elő gondolataim, amelyek azt erősítik, hogy a megoldás nyitja bizony a Facebookhoz vezet. Mint tudjuk, napi szinten olvashatunk a Facebook oktatási lehetőségeiről. Komoly kutatások folynak ezzel kapcsolatban. Számomra biztató, hogy vannak olyan pedagógusok, akik ezt a –ma még olykor eretnekségnek tűnő elgondolást- támogatják.  Azt is mindannyian tudjuk, hogy a tiltás még nagyobb ellenállást vált ki. Azt gondolom, a „struccpolitika” sem visz eredményre,- mondván: én nem vagyok „Facebookos”, nem is érdekel az egész. Azonban, ha van bennünk féltés és felelősségérzet, akkor egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy képesek vagyunk utána menni veszélyes vizekre evező gyermekeinkért. Óvatosan ugyan, nem tolakodva, de legyek csak ott a „terepen”. Tanuljam meg az összes adatvédelmi szabályzatot, hogy alkalomadtán felhívjam diákjaim figyelmét a potenciális veszélyekre.

Visszatérve jelenlegi, új munkahelyemre: a Sulivilágba való beregisztrálásról  mindezek ellenére sem mondtam le. Bár-bevallom-elég  „egyszál -magam”  vagyok a fedélzeten. De nem csüggedek, hiszen a nagy kihívás ez benne. Annyit tudni kell, hogy ezek a fiatalok már nem a hagyományos e-mail levelezőrendszert használják, hanem minden kommunikációt a Facebookon keresztül intéznek. Tehát ehhez igazodnunk kell. Minden nehézség ellenére-úgy vélem- hogy nem erőszakosan, hanem valamiféle leleményes szeretettel csak be fogom tudni csábítani őket a Sulivilágba is, ahol-meg vagyok győződve- jól fogják magukat érezni. De meg kell hagyni számukra a Facebook szabadságát is. Azonban, hogy végzetes bajokba ne keveredjenek tudatlanságuk következtében, azt mi kell, hogy megtanítsuk számukra akár tanórai keretek között is. Nap mint nap szembesülve kemény agresszivitásukkal, öntörvényű magatartásukkal, egyre tisztábban fogalmazódik meg bennem: ezek a fiatalok egy iszonyú szorításban élnek. Halmozottan hátrányos helyzetükben valósággal éhezik a szeretetet. Valahova tartozni szeretnének. Ezért keresik szinte feltartóztathatatlanul egymás társaságát a Facebookon. Önbecsülést szeretnének kivívni maguk számára. Hordozzák az esélyegyenlőség hiányának nagy terhét is. Szinte kétségbeesve mondják informatika órán a Facebookot követelve: „de Irma néni! Én sehol máshol nem tudok számítógép elé ülni! Hadd nézzek bele!” És akkor mit mondjak én erre?...

Úgy gondolom, nagy és sok feladat vár ránk a jövőt illetően. Igaz, hogy most számos kis település csúcstechnológiához jutott az iskolai rendszerben. S ha a pedagógusoknak  lesz kellő ideje, kedve az új megtanulásához, akkor csodálatos közösség épülhet fel a Sulivilág közösségi oldalán. A pályázatokból most kimaradó Közép-magyarországi régió pedig… Hát igen… Itt megállt kicsit a „toll a kezemben”… De a lelemény, az adakozókedv itt is  megoldást eredményezhet. A „kiskutyák” szoktak ám kapni morzsalékokat a gazdagok asztaláról,- persze csak ha szépen kérnek. Ez a lehetőség adott mindannyiunk részére. S hallottam egy olyan lehetséges kezdeményezésről is, amely egy tanároknak szóló internetes oldalon „bolhapiacot” nyitna meg. Van Magyarországon egy példa értékű  online közösség, amelynek címe: http://szivesseg.net/isten-hozott.  Miért ne működhetne egy ehhez hasonló közösség   a pedagógusok körében?