Önmagamról a pedagógia tükrében, - avagy karácsonyváró gondolatok 2011-ben

„S ha nincsen gyökered - elvisz a szél…”

                                                                   (Bródy János)

Édes Szüleim

        Mondhatnám, soha nem készültem pedagógusi pályára. Hogyan is gondolhattam ilyenre egy olyan családban, ahol tizenkét gyermeket nevelt egy csodás szülői pár! Pedig az anyagi lehetőségeinken kívül minden adott volt ahhoz, hogy nappali tagozaton végezzem gimnáziumi tanulmányaimat. Az általános iskolában mind a nyolc évfolyamot kitűnő eredménnyel végeztem el. Öröm volt számomra a tanulás. Neveltetésemnél fogva mindenben a tökéletest kellett megpályáznom, amit mind e mai napig egyáltalán nem bánok. Sőt! Ez az útravaló kísér végig életem minden szakaszán. Édes Szüleim éjt-nappallá tettek annak érdekében, hogy mindnyájunkat olyan személyiséggé formáljanak, hogy képesek legyünk megállni az élet viharaiban. Értékeket adtak elénk, amelyek között a tanulás központi helyen szerepelt. Bár szakmát tanultunk rögtön a nyolc általános iskola elvégzése után, de levelező tagozaton, munka mellett szépen leérettségiztünk, nyelvet tanultunk, s akinek kedve támadt, hát belefogott főiskolai, egyetemi tanulmányaiba is.

Igen hosszú út vezetett ahhoz, amikor egy „kozmikus” pillanatban én is beadtam jelentkezésemet a Kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai Karára. S hogy miért éppen a gyógypedagógia szakot jelöltem be? Ennek is hosszú-hosszú története van, amit e szűk keret most nem fogadhat be. Szoktuk mondani egy-egy esetre vonatkozóan: „a szerencsés véletlennek köszönhetően…” Igen! A szerencsés „Véletlennek” köszönhetem, hogy most olyan munkát végezhetek, amelyben örömömet lelem. Nem ok nélkül tettem a „Véletlen” szót idézőjelbe, hiszen arról szentül meg vagyok győződve, hogy véletlenek nincsenek. S ha életünk legnagyobb zűrzavarában , kétségek között vergődve nem látunk kiutat, tudnunk kell, hogy  van egy biztos Kéz, amely , vagy talán inkább AKI utat mutat, és révbe juttat. Így jutottam el évekkel ezelőtt olyan gyermekekhez, akiktől azelőtt én is ódzkodtam… De az Élet nagy Nevelőmester ám… Képes átformálni bennünket olyan emberekké, hogy végül magunkra sem ismerünk…

S most, az évek teltével egyre inkább azt érzem, hogy a gyógypedagógia területe az, ahol szívem-vágya teljesülhet… Azok a gyermekek, akik mázsányi terheket cipelnek, ránk várnak, hogy valamiképpen bearanyozzuk életüket. Nem mondom, hogy könnyű ez a hivatás, de sok gyönyörűséggel teljes. S hogy mi minden kell ahhoz, hogy a mai viszonyok között valaki igazi hivatástudattal bíró, a szó legnemesebb értelembe vett pedagógus legyen? Hosszan lehetne sorolni most a kritériumokat, de - meggyőződésem szerint - az első, ami elengedhetetlen: a „GYÖKEREK”. Ha nincs „fogódzónk”, akkor hogyan is képzeljük, hogy belénk „fogóddzanak” ránk bízott kis tanítványaink? Még az ének is azt mondja: „Ha nincsen gyökered, elvisz a szél…”

Már pedig mostanság nagy viharok dúlnak a pedagógia területén… Kell, hogy legyen bennünk egy olyan erő, amely még a hurrikán közepén is megtart bennünket. Ebben az esetben nem lesz ránk hatással semmi olyan gátló tényező, amely megakadályozna minket örömmel végzett tevékenységünkben. Ezért mondom magamat szerencsés embernek. Hiszen drága jó Szüleim nevelése olyan gyökereket adott számomra, amely éltet mind e mai napig a legínségesebb időkben is. Ezért tudok hajnalok hajnalán  felkelni, kis notebookom mellé leülni, és készülni, és készülni… Vinni „csibéimnek” a legjobb „falatokat”, amiknek ujjongva örülnek, ha asztalukra teszem. S hogy ma ennek az „eledelnek” mi az összetevője? S hogy milyen tálalásban kínálom fel? IKT-val (információs és kommunikációs technológia), vagy IKT nélkül? Úgy gondolom, nem ez a fő szempont. Hanem inkább az, hogy a bennünk lévő pedagógus igazi társa legyen a rábízott gyermeknek.  Tudom, és hiszem, hogy napjaink fiatal nemzedékében is vannak, és lesznek „gyökereken” felnövekvő, pályájukat elhivatottsággal végző pedagógusok, igazi népnevelők.

Leírt gondolataimat, mellékelt kis zenés képeslapommal együtt (http://youtu.be/4s2Njlrd2CI) képzeletbeli, közös karácsonyfánk alá helyezem. Ezzel kívánok Minden Kedves Ismerős és nem Ismerős Embertársamnak Békével teljes, Szép Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet:

Budapest, 2011.                                                               Szeretettel:   Szeverényi Irma