Amikor a negyvenöt perc kevésnek bizonyul...

IKT-val támogatott gyógypedagógiai fejlesztéseim során gyakran küszködtem a 45 perces órakeret szűkös voltával. Mivel munkánk célja a gyermekek komplex, harmonikus személyiségfejlesztése, ezért a foglalkozás nem korlátozódhat le csupán egy manuális, vagy akár számítógépes oktatóprogram által történő feladatsoros gyakoroltatással. Fontos a beszélgetés. Fontos, hogy egymás szemébe nézzünk, és mondjuk el összes bánatunkat, örömünket, ami egy hét alatt ért bennünket. Természetesen nem kötelező jelleggel, mert a kis labdát egy mondat nélkül tovább lehet adni, ha éppen nincs kedve valakinek egy szót sem mondani. Bár ez igen ritkán fordul elő, mert már a folyosón való találkozáskor egyik-másik kisgyermek odasúgja fülembe, hogy: "Irma néni, van egy jó hírem", vagy adott esetben: "rossz hírem", amit alig várnak, hogy elmondjanak odabent. S ha elkezdődik a "disputa", azt nehéz sokszor lezárni, annyi a mondanivaló... És ez így van jól... Ha jó hírünk van, jobb kézben tartjuk a kislabdát, ha rossz hírünk van, akkor a balban. Szépen rögzül bennük az irányok fogalma. Fejlesztőszobámban vannak manuális eszközök is, hogy ne uralkodjon el felettébb a számítógép használata. Mindkettőt alkalmazni azonban szinte lehetetlen 45 perc alatt. 

Évekkel ezelőtt, amikor osztálytanító voltam, a zenét mindig belecsempésztem óráimba. Sőt szabad mozgással, a Kokas-módszer adaptálásával ötvöztem lazító perceinket. Talán nem kell külön részletezni a zene transzfer hatását minden vonatkozásban. Most, utazó gyógypedagógusként sem szeretném a gyermekeket megfosztani ettől a terápiás élménytől. Viszont ezek a percek sem férnek bele a szűkös 45-ös keretbe. A  foglalkozások befejezéseképen történő kockadobásokra is időt kell hagyni, amit örömmel várnak az óra végén kis tanítványaim.

Egy szó, mint száz: szeptembertől tömbösítve tartom a heti két fejlesztőfoglalkozást. Azt nem mondom, hogy minden simán, gördülékenyen megy. Sok tapasztalat, kísérlet, próbálkozás van mögöttem az elmúlt hónapokat illetően. S itt említem meg a Tanárblog egyik szerkesztőjének, Prievara Tibornak nevét, aki többször is felhívja  figyelmünket arra, hogy ne csak a sikerekről beszéljünk, hanem azokról is, amiket kudarcként élünk át gyakorlatainkban. Természetesen a sikereinkről szívesebben adunk hírt,- én legalább is igen. Mindig úgy gondolom, hogy pedagógus  társaimat ezzel inspirálom, segítem. Viszont valóban fontos, hogy nyilvánvalóvá tegyük, hogy azok a közzétett, "kozmikus pillanatok", amiket sikerekként könyvelünk el, számos nehéz perc, kudarcos élmény közepette születnek meg. Én magam is megyek nem egyszer haza egy-egy iskolából csüggedten, fáradtan. Van,  amikor hiábavalóvá válik a hosszú órákon való felkészülés. S ennek számtalan oka lehet. Nekünk, IKT-val oktató pedagógusoknak réme, ha a technika cserben hagy bennünket. Csupán csak egy példa belőle: néhány héttel ezelőtt a Kódolás Órája programra készültem fel egy napra. Egyetlen egy foglalkozás nem sikerült, mert éppen ekkor az internet nem működött az iskolában. Persze ilyenkor elő kell venni ám a "B" terveket, amiből szerencsére van bőven. A programot pedig a következő napokban azért folytatni tudtuk. 

Vagy az is előfordulhat, hogy  a gyermekek nincsenek olyan állapotban, hogy örömmel elvégezzék az általam felkínált feladatokat . Ennek is számtalan oka lehet, amire rá tudunk jönni némi kis odafigyeléssel, néhány perces beszélgetéssel. Viszont van, amikor nem is tudjuk, mi a valódi ok, de nem úgy ment a foglalkozás, ahogy azt mi szerettük volna. Ekkor is előveszem és levetítem magamnak a foglalkozás videóját, amit egy állványra szerelt fényképezőgéppel örökítek meg, és levonom a tanulságokat, mit kellett volna másképpen  mondanom, tennem. Persze, ha éreztem,  láttam, hogy  valami szívem szerinti volt, abból nagy örömmel készítek megosztásra való videót. Csak mellékesen jegyzem meg: ha egyszer nyugdíjas leszek - azért már nem sokat kell várnom erre - lehet, hogy készítek egy sorozatot a kudarcos foglalkozásaimból... Ki tudja, talán még ezzel is segítségére lehetek valakinek...

Visszatérve azonban a jelenbe: a minap nagy örömmel tértem haza a Herman Ottó Általános Iskolából. Igen, "kozmikus pillanatokkal" ajándékozott meg a Sors  Egy másodikos és egy harmadikos kisfiú jött be hozzám fejlesztésre, akik számomra örömteli perceket szereztek. Így hát engedtessék meg, hogy most ne a kudarcaimat közöljem, hanem erről,  a számomra élményt jelentő foglalkozásról írjak néhány sort. 

Tudvalevő, hogy digitális osztályteremként használom az Anyahajó blogunkat, ahol erre a napra a következő feladatsort tűztem ki a fiúk számára: 

http://anyahajosegit.blogspot.hu/p/feladatok.html

A ClassBox Pontgyűjtő játék feladatait együtt csináltuk meg a közös munka, játék örömét  ízlelve .

Viszont a Kódolás Órája világjátékát Rómeónak szántam. A feladat nehézsége miatt tudtam, hogy mellette kell, hogy üljek, hogy hátulról navigáljam, segítsem. Addig azonban Petikémnek kellett valamit kigondoljak, amit egyedül is képes megoldani, és hasznos, egyben szórakoztató is lesz számára. Tudtam, hogy ismeri, sőt nagyon kedveli a Minecraft játékot. Így ezt kínáltam fel számára. S itt jöttek a meglepetések. Rómeó, gyönyörűen tudott haladni a kódolás során, és meg is kapta oklevelét az elért szintek után. Peti pedig alkotott addig a Minecraft területén. Ekkor helyet változtattam. Rómeónak adtam át a szabad alkotás lehetőségét a Minecraft játékában, én pedig Peti mellé álltam kis digitális fényképezőgépemmel, remélve, hogy kapok tőle némi kis beszámolót arról, amit e néhány perc alatt alkotott. Nem csalatkoztam, sőt néhány pillanatban  ámulva néztem és hallgattam. 

Íme némi vágás után ilyen beszélgetésünk alakult ki a Minecraft játéka apropóján:

Csak csendben, zárójelben jegyzem meg: Petike és a hozzá hasonló sok-sok úgynevezett "sajátos nevelési igényű" kisgyermek esete talán gondolaébresztő lehetne egy vadonatúj pedagógiai rendszer és módszer létrejöttében... Ha ez valóság lenne , talán sokkal kevesebb "SNI-s papir születne meg...

Na de folytassuk ismét a jelenben: amíg Peti beszámolója tartott, addig Rómeó is csodaszépet alkotott.

Három fotót is készített Minecraft-i rezidenciájáról, amelyeket a ClassBoxos Pontgyűjtős játékról készített felvételével, valamint a Kódolás Órája elvégzésével nyert oklevelével együtt töltött fel saját bloghajójába.

Mi meg Petivel az ő blogjába illesztettük be az általa készített felvételeket:

Peti bloghajója

Rómeó bloghajója

Ez a nap is megerősített hitemben és meggyőződésemben, amely szerint nem a deficiteket, a hiányokat kell hangsúlyozni, és azokat a diákokkal esetleg unalomig gyakoroltatni, hanem kívánatos lenne felismerni bennük a potenciális erősségeket, kapott tálentumokat, s azokat tehetség-rehabilitációs folyamatokkal, sikerélmények biztosításával kibontakoztatni. Egy sikeres életet alapozhatunk meg ilyen esetekben a ránk bízott gyermekeink számára. S higyjük el: ha elkötelezetten és szakmai , valamint emberi kiválósággal tesszük kitartóan munkánkat, még az úgynevezett részképesség zavarok is párhuzamosan csökkenni fognak, sőt  meg is szűnhetnek sok-sok tanulásban akadályozott tanuló esetében. Rajtunk múlik, hogy a mai "Einstein-ek", "Edison-ok", "Flaubert-ek" ne éljék meg azokat a szenvedéseket, amelyeket ők megéltek kisgyermekkori akadályoztatásaik miatt...