Gyöngyszemre lelni boldogító érzés - úgy vélem - mindenkinek. Így vagyok ezzel én is, és hála a Sorsnak, olykor-olykor részese lehetek ennek az örömnek. Bár a gyöngykagyló könnyek között születik meg, ám a csodás látvány minden fájdalmat elfelejtet. Valahogy így élem mindennapjaimat ott a mi kedves Anyahajó Stúdiónkban. Vannak nehéz pillanatok, azonnali döntést kívánó konfliktushelyzetek, hiszen válogatott kis Csapatom mindegyike valódi különleges bánásmódot igényel. Egyéniségükhöz, személyiségükhöz alkalmazkodva bizony sokszor fel kell adnom eredeti álláspontomat egy-egy dologgal kapcsolatosan. S ha megvívom csatámat önmagammal, akkor rideg észérveim egyszeriben porbahullanak, s egy más platóról szemlélve képes vagyok feladni eredeti terveimet, szabályrendszeremet. S a krízishelyzetek után boldogan tarthatom kezemben megszületett "Gyöngyszemeimet".
Eme rövid bevezető után most csupán egy példát ragadok ki a sok közül, ami talán némi magyarázatot nyújt Kedves Olvasóimnak előző gondolatmenetem megértéséhez.
Szeptemberben érkezett meg hozzám Adrián. Ötödikes kisfiú, aki mögött viharos évek vannak, hiszen iskolai beilleszkedése enyhén szólva nehezen megy. Nem taglalom, mert örömpedagógiám lényege mindig a pozitívumok kiemelése.
Utazó gyógypedagógiai foglalkozásaimban határozottan ragaszkodtam eddig ahhoz, hogy két gyermeknél többet egyszerre nem tudok fogadni, mert az IKT-val való fejlesztés csak így lehet hatékony és sikeres.
Mindez szépen így történt mindaddig, míglen egyszercsak megalakult Anyahajó Stúdiónkban a Minecraft klub. Valósággal felpezsdült életünk. Kissé bajba kerültem, mert voltak olyan páros foglalkozások, ahol egyik diákom sem tudott eligazodni a játékban. Én magam is majdhogynem a szintjüknél voltam eme tudásban. Így kénytelen voltam álláspontomat feladni, és az osztályban tanító kollégákkal egyeztetve egy-két "Minecraft -tudós", de hozzám járó gyermeket mentorálás céljából elkérni. Jöttek volna ám egyszerre többen is, de azért ennek gátat kellett szabni.
Adott esetben felborult az órarendem is, mert a játék során nyílvánvaló lett, kik azok, akik csudajó módon tudnak multiplayer módban együtt építeni, és kik azok, akik komoly konfliktushelyzetbe kerülnek a közös építés során. Voltak ám súlyos helyzetek, amikor sírva szaladt ki valaki tőlem , mert összerombolta építményét a társa. Igyekeztem a konfliktust kezelni, de azért jobbnak láttam, hogy egyelőre ne alkossanak a továbbiakban kollaboratívan.
Következő szabályfeladásom akkor volt, amikor Adriánkám osztálytársával karöltve megállított egy napon a folyosón. Két karomat megfogva, szinte könyörgő módon mondta el a következőket:
"Irma néni! Legközelebb bejöhet velem Norbi az Anyahajóba? Megmutatnám neki a Kahootot, és építenénk együtt a Minecraft EDU-ban! "
Vettem a mély lélegzeteket, hiszen számos olyan kisgyerek állít meg a folyosón, aki nem is rendelkezik szakvéleménnyel, hogy mikor jöhet be hozzám. Az ugyanis kiszűrődik, és el is mondják a gyerekek osztálytársaiknak, hogy mivel foglalkozunk ott bent az Anyahajóban. Természetesen, hogy eddig elhárítottam finoman kéréseiket, hiszen ez valóban nem lehetséges. Viszont Adrikám kérő szemei valahogy lefegyverezték kemény szívemet. Különösen az a mondata lágyított meg, amikor ezt mondta: "Tudod Irma néni! Eddig senki nem fogadott el az osztályban, csak Norbi. Ő az én egyetlen barátom...", - és vállát átkarolta... "Adrikám" - válaszoltam - "Rendben, de tudod, hogy ez csak egyszer lehetséges". Boldogan szaladtak el tőlem, és Adri még utánam kiáltott: "De akkor kérd el Norbit Erika nénitől!"
Így történt hát, hogy néhány nappal ezelőtt Adrián megérkezett kis barátjával hozzám. Döbbenetes módon készítette el a foglalkozás forgatókönyvét, amit azonnal közölt is velem: "Irma néni! Az úgy lesz, hogy megmutatom Norbinak a Kahoot-ot, Ádám kölcsön adja Norbinak a felhasználónevét a Minecraft EDU-ban, és addig Ádám játszik a Fifa16-al, mert azt nagyon szereti. Mi pedig akkor építenénk Norbival közösen". Megint csak néztem kis betyár szemeibe, nyeltem egyet, - hiszen megint csak észérveim hadakoztak bennem, mondván, hogy jön ez a fiúcska ahhoz, hogy helyettem megszervezze a foglalkozásomat! Ismét csak megvívtam csatámat, és bólintottam tervére azzal a módosítással, hogy : "rendben, beleegyezek, de most hagyjuk ki a Kahoot-ot", hiszen tudtam, az nem fog beleférni az időbe.
Így történt tehát, hogy egymás mellé ült a két jóbarát. Ádámkám sem maradt egyedül, mert időközben bekéredszkedett Rolikám, aki segítőként szokott részt venni foglalkozásaim során. Kértem őt, hogy segítse Ádámot a Fifa játékban mert most nekem fontos dolgom akadt. Ugyanis Kristófkám két laptopot is hozott be hozzám, kérve, hogy telepítsem rájuk az EDU-t, hogy otthon is tudjanak építeni kishugával.
Komoly műhelyfoglalkozássá vált egyszeriben Anyahajó Stúdiónk.
Adrián és Norbi headsettel és videófelvevő segítségével rögzítették közös játékukat. Nemsokára el is készül megszerkesztett felvételük, amit feltesznek majd saját YouTube csatornájukra.
Én azért telepítés közben háttérből figyeltem, és olykor-olykor segítettem őket. Videófelvevőm is dolgozott a szoba sarkában felállított állványon.
A sokperces felvételből egy 6 perces kis workhsop-videót készítettem, hogy aki bepillantani szeretne abba, hogy egy úgynevezett nehezen kezelhető, sajátos nevelési igényű kisfiú miként válik osztálytársa mentorává, és miként válik gyöngyszemmé egy sokak által kibírhatalan viselkedésú kisfiú, hát legyen itt blogomban tanubizonyságul. A felvétel során háttérből hallani lehet majd a másik két fiúcska hangját is, de - mint tudjuk - ez a csoportos tanulás természetes velejárója.
Következzen hát a felvétel:
Igen, ez a mondat, illetve óhaj manapság több kisgyerek szájából elhanzik felém: "De jó lenne, ha jövőre én is járhatnék Hozzád!". Persze papir nincs, hogy ez megvalósuljon... De ne is legyen, teszem csendben hozzá... Viszont hiszek abban, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Lesz még olyan oktatás Magyarországon, hogy ne kelljen sóvárogni kisdiákjainknak, hogy bemehessenek egy Anyahajó Stúdiós szobába, hanem ott az osztálytermekben lesz meg minden olyan körülmény, ahol jól érzik majd magukat az ott tanuló gyermekek.
Ám most még sűrűn kopogtatnak ajtómon, bebocsátást kérve legalább néhány percre. Az indokok különbözőek. Csak néhány belőlük itt a végére: " Irma néni! Az uzsonnámat hadd adjam neked!" Vagy: "Ezt a cukorkát neked hoztam!" Vagy: "Csak egy puszit hadd adjak!" Vagy: " Hadd öleljelek meg, mert úgy szeretem az illatodat!" Vagy egészen egyszerűen: "Én úgy szeretek itt lenni ebben az Anyahajó Stúdióban...!"
Alázattal és hálás köszönettel idéztem "Gyöngyszemeim" szavait, elgondolkodva azon, hogy mekkora felelősség van rajtunk, pedagógusokon...
Kodály Zoltán szavai jutnak eszembe:
"Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni"
Kezünben tehát a "karmesteri pálca"...
És már itt is az újabb kihívás: Adrikám így búcsúzott a foglalkozás után: "De ugye Irma néni még bejöhet egyszer Norbi, hogy a Kahootot is megmutassam neki?"...
Ez nagyszerű! Jó látni.
VálaszTörlésKöszönöm szépen:)
Törlés