Krónikám 37-ik fejezete egy fergeteges építkezős napot elevenít fel. Március 7-ikét írunk ekkor, amikor számba véve a tennivalókat, úgy láttam, sürgős erősítésre van szükségünk, hogy kitűzött célunkat elérjük. A hiányzások okán csökkent csapatunk létszáma. Elindultam hát, hogy "vendégmunkásokat" toborozzak a Heltai Iskolánk osztályaiból. Egyetlen gondom akadt ezzel kapcsolatosan, mégpedig az, hogy sokkal több volt a jelentkező, mint amennyit a mi kis Anyahajó Stúdiónk a négy gépével együtt befogadhatott volna. Így szinte percre osztottam be a tettrekész építkezőket, hogy ki, mikor és kivel cseréljen helyet. Azóta is ámulok, átélve ezeket a napokat, hogy mennyire összekovácsolt bennünket ez a munka. Itt aztán nem volt kérdés, ki az SNI-s és ki nem , mert egy szívvel-lélekkel ott álltunk a vártán, és szinte pezsgett a levegő körülöttünk, úgy serénykedtünk, tettünk-vettünk. Nem részletezem élményeimet, hiszen - úgy vélem - többet mond leírt szavaimnál a következő öt és fél perc:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése